Szilvalekvár

Nos, akkor itt a szilvalekvárunk:

Az alsó kép már ismerős lehet pár nappal ezelőttről, csak akkor másképp szerkesztettem, hogy a szilvapucoló ember keze ne látszódjon, mert mégsem magyarázkodhattam, hogy szép, tiszta ember az én uram, aki időnként futni is szokott, csak most egyfolytában szilvát pucol és bodzát szed, ami befogja a kezeit.
Szóval, sokat dolgozott. Rengeteg szilva termett az idén, lehúzta a faágakat, amiket alá kellett támasztani, hogy ne törjenek le a gyümölcs súlyától.

Igazából azért mutogatom a szilvafákat, mert mégsem akarom a bejegyzést három mondattal elintézni, miszerint az alaposan megmosott, majd félbevágott szilvákat belerakom egy ecettel kiöblített (ezt így olvastam régen, betartom, de van, amikor nem tartom be, és úgy sincs a lekvárnak baja) kacsasütő tálba (bármilyen tűzálló edénnyel helyettesíthető), beteszem a sütőbe, 140-150 fokon addig sütöm, amíg a klasszikus szilvalekvár állagot eléri (ha nagyon szárad a teteje, bele-belekavarok). Akkor kiszedem üvegekbe, fóliával lezárom, az uram tartósítószert tesz a fóliára (szolgálati közlemény: erről az évek során leszoktunk, fejreállít pár percre, majd dunsztol), majd rácsavarja az üveg fedelét. A sütési idő a gyümölcs súlyától, nedvességtartalmától függően 4-10 óra közötti időtartam.

Tényleg ennyi a mi szilvalekvárunk készítésének története.