Nem, nem a csirke receptje miatt írom ezt, hanem a nagyszüleim miatt.
Ezen a napon (is) mindig sokat gondolok rájuk. Meg kell mondjam, nem szeretek temetőbe járni - nem is szeretném, ha majd annak idején engem sírba temetnének -, viszont van két sír, ami mellett mindig elbőgöm magam...
Az egyik a Sanyié, aki Éva nagynéném férje volt, és az idén 20 éve, hogy úgy döntött, elég volt a földi létből, és ezt azóta sem tudtam megemészteni. Látom magam előtt, ahogy mosolyog, látom magam előtt, amikor kitalálja, hogy ne maradjon el a szalonnasütés azért, mert szemereg az eső, és előveszi az esernyőket, és folytatjuk a sütögetést, látom magam előtt, ahogy megérkezik hozzánk a házunk vízvezeték rendszerét megcsinálni és elhozza Szerencsről a "fél házat" ajándékba, mert nem elég, hogy a munkáját adja, mást is adnia kell. ...és látom magam előtt a koporsóját, és nem tudom elfogadni az elfogadhatatlant, már húsz éve...
A másik a nagyszüleimé, Szerencsinagyié és Szerencsinagyapáé. Ehhez hozzá kell tenni, nagyapa nem is volt a nagyapám, de ha az lett volna sem kötődhettünk volna jobban egymáshoz... Amikor már hatszázmázsa voltam, ő meg nagyon öreg és beteg, akkor is az ölébe ülhettem... Amikor december elején voltunk náluk, és itthon felejtettem a sálamat, akkor elővette a szekrényből a sálait, és választhattam belőle, örökbe, azóta is hordom... amikor kétségbe voltam esve a Viola állapota miatt, akkor vigasztalt, bátorított és erősített... amikor kislány voltam, nyári ruhát varrt nekem a nagyapám, aki egyébként méhészkedett, szőlészkedett, földet művelt, traktort vezetett és szezonban cukorgyári munkás volt, de a háború előtt úriszabó, Budapesten a Váci utcában... karácsonykor felvette a hosszúkabátját, nyakkendőt is kötött és elmentünk együtt a templomba... hallgattuk együtt a Szabadeurópát, és megtanított rá, hogy mi az... és volt egy titka is, amit csak felnőttkoromra fejtettem meg: nem értettem az óriási szőlőpogácsákat (cefre) az udvarban és nem értettem, hogy időnként éjszakánként miért jár ki svájcisapkában, csíkos fürdőköpenyben a nyárikonyha mögötti helyiségbe, aztán egyszercsak felnőttként kitaláltam, hogy hogyan lett a mandulalikőr, amit nagyi csinált és beledughattam a nyelvemet... És aztán nagyi... sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem emlegetem az ő ételeit itt a blogban, aztán rájöttem, én ő vagyok... úgy főzök, ahogy ő, csak nem olyan láthatatlanul, ahogyan ő... úgy tálalok, ahogyan ő... olyan ételválasztási szabadságot adok a családtagjaimnak, amilyet ő adott nekünk... és olyan vendégszerető tyúkanyóvá váltam, amilyen ő volt... Igazából még mindig nem értem, hogyan tudta azt a rengeteg ételt a családnak és a nem családnak - mert egyébként mindenkit családtagként kezelt, aki oda betért - az asztalra varázsolni úgy, hogy közben játszott velünk, énekelt nekünk, és szinte soha nem veszekedett... hogyan tudta megcsinálni, hogy a szüretek idején olyan sokféle és olyan nagy mennyiségű étel és sütemény, kelt kalács volt, közben főzött a szőlőben is üstben, és este forró volt a húszliteres fazékban a töltöttkáposzta... és rágózott velem... és megengedte, hogy úgy egyem a vajat, mintha szalonnáznék, mert úgy szerettem, hogy kis szeletkéket vágtam belőle a kenyeremhez... és megengedte, hogy kisgyerekként is nagyon csípősre csináljam a húslevesemet, mert úgy szerettem... és egyes nénikkel úgy köszöntek egymásnak, hogy "pá", én meg imádtam hallgatni... és szép színes ruhákban járt, idős korában is szerette a világos és a vidám színeket... és imádtam, amikor nagyapát Andrisnak, vagy öregnek szólította... és imádtam, hogy az udvarukban lakó albérlő család is olyan volt, mintha a családunk része lett volna... és imádtam a hortenziáit és a labdarózsáit, meg a gyönyörű muskátlikat a járdán és az ablakokban... és imádtam, amikor majd' az összes unokája nevét felsorolta, mikor valamelyikünket meg akarta szólítani (Henikemártikaorsikamónika)...
Beszélnem kell a családunkról is... kisgyerekként nem értettem, hogy az anyukám és apukám testvéreinek a házastársai "anyukának" és "apukának" szólítja a nagyszüleimet, de az apukán testvéreinek egy része nagyapát "Bandibácsinak", nagymamát "Zsuzsókanéninek" szólította. Aztán persze elmesélték: volt egyszer az én nagymamám és az igazi nagyapám, aztán a nagymamám egyik lánytestvére, meg az ő férje. Aztán a nagyapám is és a nagymama testvére is meghaltak a háborúban, így nagymama két kisfiúval, a sógora pedig 3 fiúval és egy lánnyal özvegyen maradt. Aztán közösen nevelték a hat gyereket, és lett egy közös gyerekük is. A hét gyerek úgy élt, mintha mindnyájan édestestvérei lettek volna egymásnak, aztán jöttünk mi, az unokák, majdnem húszan lettünk, és soha eszünkbe nem jutott, hogy igazából nem is unokatestvérei vagyunk egymásnak. És ez már így is marad...
És, hogy miért a rántott csirke? Mert ezen a napon, november elsején mindig azzal vár minket nagyi. Akkoriban nagyon hideg volt már ilyentájt.. Suli után felültünk a testvéremmel a vonatra, és 2 órakor már a cukorgyár kapujánál vártuk nagyapát és anyát. Négyesben hazasétáltunk, ettünk rántott csirkét,, ami ropogós volt, ugyanakkor omlós is. Aztán ötösben elmentünk a temetőbe, gyertyát gyújtani. Mire végigjártuk az összes sírt, jól átfáztunk, aztán hazamentünk, és a sparhelt sütőjében melegen tartott rántott csirke maradékát ettük, ami után mindig került egy kis palacsinta is... Aztán beültünk a Skodába és nagyapa hazavitt minket.
Nos, így leírva talán nem túlságosan érdekes, engem viszont mindig megérint ez a nap, nagyon szeretek visszagondolni ezekre a régi időkre, és azt is szeretném majd, ha olyan nagyszülője tudnék lenni a majdani unokáimnak, amilyenek az én nagyszüleim voltak nekem.
A csirke hozzávalói:
- személyenként 2 csirkedarab
- só
- liszt
- tojás
- nagyszemű morzsa
- olaj
Le szoktam bőrözni a csirkedarabokat. A combokat a csontok körül alaposan meg szoktam ütögetni a klopfolóval, hogy jól fellazuljon, mert nem szeretném, ha véres maradna a csont körül. A mellet ilyenkor nem szoktam kicsontozni, csonttal együtt vágom darabokra, keresztirányban. Így sokkal ízesebbre, szaftosabbra sül, mint a filé (persze, ez nem jelenti azt, hogy filét soha nem csinálok). Minden darabot megszórok sóval, és félreteszem addig, amíg a panírozáshoz előkészülök.
Felverem a tojásokat (teszek bele egy kis sót), egy edénybe lisztet, egy másikba morzsát teszek. Itt el kell mondanom, hogy utálok panírozni, ezért kifejlesztettem a számomra legkevésbé macerás panírozási módot. A lisztet és a morzsát is egy-egy 2 literes fagyis dobozba teszem, mert így nem kell kézzel hozzáérnem a húsdarabokhoz és nem ragad a kezemre semmi. Egy villával alányúlok a húsdarabnak, belepottyantom a lisztbe és bátran megrázom a dobozt. Amikor már mindenütt lisztes. újra alányúlok a villával, beleteszem a tojásba, ügyesen beleforgatom, vigyázva, hogy ne szúrjam meg. Ha már jól bevonta a massza a húsdarabokat, újra alányúlok a villával, beleteszem a morzsás dobozba, és szintén alaposan összerázom.
Közben olajat forrósítok. Amikor egy beledobott morzsadarab már azonnal sülni kezd, elég forrónak nyilvánítom, és beleteszem a csirkedarabokat. Leveszem a lángot takarékra és fedőt teszek a serpenyőre. Úgy kb. 4-5 perc múlva megfordítom a húsdarabiokat, visszafedem, és újabb kb. 4 perc következik. Aranybarnára sütöm, majd egy magas falú, papírtörlőkkel kibélelt edénybe (fazék) teszem. Tapasztalatom szerint így nem marad olajos, nem hűl ki és ropogós marad.
Hát (nem túl) röviden, így csinálom én a rántott csirkét, ami épp olyan finom, mint a nagyimé volt.
 |
| középen nagymama és nagyapa, a dédnagymamám ölében padig nagyapa és nagymama közös gyereke, Éva (azt mondanom sem kell, hogy a dédnagymamám valóban nem a dédnagymamám |
 |
| a tornacipős én vagyok, a gulyásleveses tálat pedig nagyi fogja |
